Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prágai Gizella versei

2011.01.19
 
vissza

Prágai Gizella versei

 


 

Hangulatkép egy kiállítás megnyitójára
 
 
Tűzben festett fájdalom és jóság
Tűzben csiholt öröm a valóság
Fényhegyek között hullámzó gyöngypatak,
Mámorban fogant ékes pillanat.
 
A szív mélyén rejtőzködő csodák,
Művészek lelkében szépülnek tovább,
Színek, fények, montázsok, dallamok -
Káprázatos léleklenyomatok.
 
Vásznakat próbáló misztikus erők,
Megállítják a rohanó időt.
Művészek dolgoznak meghatottan,
Sejtelmes, kegyelmi állapotban.
 
Színek, árnyak varázsos násztánca
A hit és szenvedély kéjrománca,
Múzsák, álmok, sok titkos pillanat,
S kiállításon van rengeteg képanyag
 
S, mi itt állunk a döbbenetes csöndben,
Egész valónkkal földbe gyökerezve,
A ragyogástól sír a lelkünk,
Ma mindnyájan csodára leltünk.
 

 
Boldogság
 
Szertefoszlik minden álom,
A gyermekkor tovaszáll,
Az élet súlya vállainkon,
A remény mégis ránk talál.
 
Útvesztőkbe botladozunk,
Cipőnk sarka elkopik,
Fellelhető boldogságunk,
Mily kicsinyre zsugorodik.
 
Mégis éltet, mégis vonz,
Pici fénye egyre csábít,
Az élettől egy kevés „zsold”
Érte küzdünk mindhalálig!
 
 
Félek, s féltelek.
 
Félek,
s féltelek.
Egymáshoz
simuló levelek
vihar után
egymásnak
búcsút intenek.
Tétova a
mozdulat
míg kezem
kezedhez ér,
ám gyorsabban
száguld a gondolat,
ajkam mégsem beszél!
Törékennyé vált
a boldogság hirtelen.
A hang, a szó
bármilyen suttogó,
most kemény lehet.
Csendre intelek,
mert félek, s féltelek.
 

Szavak
 
 
A szavak szaltózása,
villámok csapkodása.
Ultimátum a felelet,
mely föl az égbe emel,
vagy a földre leteper.
 
Érzelmek hintáztatása,
nimbuszok robbanása.
Jéggé fagyott lehelet,
megíratlan levelek,
nálad mit keresek?
 
Az őszinteség átugrása,
a lélek zsákutcája,
Eljátszottad szereped,
Még tudom a nevedet.
Megyek, Isten veled
 
   
Tűzbe dobtál
 
Tűzbe dobtál,
majd magamra hagytál.
Lángcsókok között
Vizet hazudtál.
 
A tűz fényében
nem vettem észre,
hogy elégek
a szenvedélyben.
 
Tűzbe dobtál,
hamuvá égtem,
füstként lebegek
a messzeségben.
 
Fölfelé szállok,
örökös kékben,
már nem is létezem,
csak a mesében.
 
Semmivé váltam,
ezt akartad,
e földön többé
nem zavarlak.
 
Felhő lettem,
egy fényben elégtem,
már csak a lelkem
beszél helyettem.
 
Mégis szép volt,
hiszem, hogy megérte,
mert itt is téged kereslek,
fönn a messzeségben.
 
 
Ne sajnálj!
 
Ha a hipnózisban,
mit rutinból
szuggerálsz felém,
hangom elcsuklik,
a lelkem előtted
igazat csillan.
Ne sajnálj!
 
Ha a félhomályban,
esti csillagfénynél
gondolataid
megrészegülnek,
s pillantásodban
más dicsőül meg.
Ne sajnálj!
 
Ha a napsugár néha
zúzmarává válik,
apró szemcséiből
neved kisugárzik,
titkokat tarol,
csontomig hatol.
Ne sajnálj!
 
Menj tovább,
ha az útszéli, eldobott virág
szirmait taposod,
ne félj nem én vagyok!
Csak két szó között
a csend, a távolság.
Hát menj!
Ne sajnálj!
 
  
Ha szól a szív
 
A távolság,-ha időben,
ha térben méred -
sosem lehet olyan nagy,
hogy el ne férjen
a szívedben, a lelkedben.
S, ha szól a szív,
ha a szülőföld hív,
a hűség, a szeretet
mécse csábít – tudod:
ide vonz mindhalálig!
Mert ahol születtél,
ahol gyermekkorban éltél,
az a hely elkísér,
benned él,
mélyen a szívedben
kitörölhetetlen......
S, ha újra hív
ha szól a szív,
Te máris útra kelnél!
S, ha az utazás
mégis meghiúsul,
lelked fájdalma
el sohasem csitul....
Dalban, versben,
gondolatban,
de hazatalálsz.
Holtodiglan......
 
 
Az összes többi nem fontos
 
Hogy a dolgok néha
ellentmondanak egymásnak,
Hogy olykor fénye van a gyávaságnak,
Hogy a tudat szolgája a test mámorának,
Hogy mégis királynő lehet az
kit egyszer megaláztak,
Hogy életed órája sose lehet pontos,
….az összes többi nem fontos.
 
Hogy a dolgok néha
összecsengenek egymással,
Hogy olykor becsületet vehetsz
egy csepp hazugsággal,
Hogy olykor nagyot esik,
ki fára mászik,
Hogy mégis próbálja mindhalálig,
Hogy olykor egy pillanat
határozza meg sorsod,
…..az összes többi nem fontos.
 
Hogy a dolgok néha
szabadságra vágynak,
Hogy ekkor fityiszt mutatnak
a nagyvilágnak,
Hogy a szabadságnak olykor
csak egy szó az ára,
mégis ott találod magad
életed cellájában,
Hogy álarcod alatt sose legyél foltos
…..az összes többi nem fontos.
 
  
Bűvölet

 
Szobád csöndjében
szétterül a félhomály,
az est küszöbén,
künn az utcán,
frissen, vidáman
ébredezik az esti fény,
Szolgálatait felajánlva,
sugarait idevetíti elénk.
Idilli kép,
meghatóan szép pillanat:
Kedves arcod glóriát kap,
s zümmögve körül övezi arcomat.
Dallammá komponált,
felmagasztosult bűvölet,
becézi, immár megbabonázza szívemet.
Gyönyörű, csak csodákban remélt,
az időt is meghökkentő tébolyult szenvedély.
Vajon mennyit ér,?
Vajon sokáig él?
Ugye nem eltévedt csillag ragyogása
szemed tükrén a simogató fény?
Hidd el én nem régi korok
szép emlékét kergetem.
Saját várában mosolyog a szerelem.
 

 
Május végi délután
 
Határ menti égi rónán
Izzik a Nap a fák lombján.
 
Béke szárnya csöndet takar,
Minden madár élni akar.
 
Csiripelnek a fák tornyán,
Túlnéznek a Nap korongján.
 
Bűvölően békít e táj,
Szép, május végi délután.
 
Mezei virágok illata,
A nyári szellő fuvallata.
 
Kis madarak hirdessétek:
Szeressétek a vidéket!
 
A természet mit adhat szebbet
Nekünk, tékozló embereknek!
  
 
Ne számold az éveket!
 
Ne számold az éveket,
ne hívd még vendégül az emlékeket.
Érezd magad jól!
Ne félj, még nem a tél,
csak az ősz barangol!
Hidd el mindent
meghagyott a múlt,
ami fontos, legfeljebb,
ha pár szál hajad kihullt.
De szíved, hited,
erősebb, gazdagabb lett.
Ne halványítsa a fényeket
az emlékezet.
Büszke légy, derűs, optimista,
mint nyárutó az őszben,
az elmúlással ne gondolj,
míg a léttel, tudatod köt össze!
 
 
Colette dala
 
Igen, Te ott
a kristálygömb mögött!
A rés-ablakon
aggódva figyeled
hogyan törik meg a fény
emberi sorsokon.
Előtted két ölelkező faág,
sóhajuktól elalszik a gyertyaláng.
S szertegurulnak
a felszabadult kristálydarabok!
Rád gondolok!
 

 
Nekünk már csak a villámok világítanak
 
 
Ősi labirintus
kísértetkertjében
űzött vadak vagyunk.
Az álmok
reménypalástjáról
csillagunk lehullt.
 
A várkastély ablakába
hiába ontja sugarait a Nap,
Nekünk már csak a
villámok világítanak!
 

 
Minden pillanat
 
Minden pillanat
pirkadat lesz
hajnalban nyíló tűzvirág,
mert kezed érintésén átsugárzik
egy új nap, egy új nyár, egy új világ.
 
Minden perc
kapzsivá lesz,
számító vén uzsorás,
míg lelkünk zenekarában felcsendül
a legszebb dal, a legszebb utazás.
 
Minden óra
világfi lesz,
délceg, büszke óriás,
míg téged, velem asszimilál,
egy tekintet, egy ölelés, egy kézfogás.
 
Minden nap
csalogány lesz,
karcsú, fürge kismadár,
mely újra hív, és újra csábít,
jaj kismadár, dalos madár el ne szállj.
 

 
A legkedvesebb lakó
 
 
Hittem a hatástalannak gondolt
robbanószerkezetben, ami a szívem.
Hittem, hogy semmire sem képes már,
hogy csak vegetál, s csak a legegyszerűbb
műveleteket végzi...... Lüktet, éltet!
De nem!
Tévedtem.
Egyebekre is képes.
Nem hatástalan, nem veszélytelen.
Túlfűt, izzik,
ezáltal üzemzavart okoz.
Sistereg, szikrákat szór,
s versenyre hívja lakótársait.
Érzelmeket hömpölyögtet,
viharba kerget.
Néha csendesedik,
majd ismét fortissimóra vált.
Zakatol, csörömpöl.
Mennyire gépies,
mégis
milyen emberi.
De ma már nem hiszek neki!
Becsapott!
Ő a legrakoncátlanabb lakó.
Mégis....
a legkedvesebb...
szívem szerint való!
 
 
 
Te mondd!
 
Tények mondják,
Tükrök bizonyítják,
Tévedések magyarázzák,
 
Terek suttogják,
Titkok kuncogják,
Távolságok tanúsítják:
 
Te már elmentél!
 
Mégsem értem!
Te mondd!
Hogy megértsem egészen!
 

 
Vers vagy már te is
 
Vers vagy már te is!
Illattá lényegült távoli rózsa,
Mit imaként mormolok naponta,
S mindegy már, hogy tudsz-e róla.
 
Vers vagy már te is!
Hosszú, néma ölelés,
mit nem szakít meg többé,
semmiféle átok, semmilyen csöngetés.
 
Rest volt az idő,
hogy szerelmünket bearanyozza.
Talán szándékosan tette?
Irigységből emlékbe hajszolta.
 
Emlék vagy te is.
Sötétben bujkáló ragyogás,
Tündöklő fény, fájó múlt,
Csöndes távoli szívdobogás
 
Versben egy emlék,
Véget nem érő szomorú dal,
Neked ajánlom érted írtam,
Legyen tiéd a diadal.
 

 
A boldogság madár
 
A boldogság mindig ugyanaz.
Akár fehérnek, vagy kéknek látod azt.
A boldogság mindig könnyű,
Sokszorozva is,
redukálva is mindig gyönyörű.
A boldogság madár,
ha megismered elszáll.
  
 
Sóhajomban
 
Orgonafa árnyékában dúdolok,
a tavaszban egy emlék elől bujdosok.
 
Csónakodban ringatóztál énvelem,
vágydallamban bukdácsolt az értelem.
 
Csókjaidtól részegült a képzelet,
Álságos-szép suttogásod mérgezett.
 
Csónakodban szózatokban mondtam el,
mételyezett bűvölet nem érdekel.
 
Vontatottan elindult a csónakod,
csókjaidat mind tengerbe dobhatod.
 
Sóhajoddal vágtad el az éveket,
emlék vagy már ki talán nem is létezett.
 
Sóhajomban csónakodtól búcsúzom,
ajándékként fogadd el e kis dalom.
 
Orgonafa árnyékában sóhajok,
kergetőznek dallammá vált szózatok.
 
Sóhajomban röpköd a fény szüntelen,
e strófában ünnepelni kénytelen.
 
  
 
Lap, lap lap, üres lap
 
 
Lap, lap lap papírlap,
üres, üres, üres lap,
ha üres, akkor tiszta,
tiszta, tisztességes lap.
Üres, üres, üres lap,
mert a szavak
semmit sem mondanak....
szavak, szavak, üres szavak,
mind mind hazudnak,
hazudnak.
Üres, üres, üres lap, a szavak
semmit sem mondanak.
Így a papír is néma,
néma marad szótalan,
ha szótalan, sótalan,
mégis tisztátalan.
Lap, lap lap,
üres lap, mert
a szavak csak hazudnak,
hazudnak.
A szavak semmit sem mondanak.
Lap,lap,lap,
üres lapon, őrült szavak,
őrült szavak, most neked dadognak
miattad fáznak, vacognak,
semmit sem mondanak,
már csak üresen kongnak, mert
haldokolnak......
 
  
 
A felnőttkor kapujában
 
Tűnődve nézem az éjszaka árnyait,
A nap irigyen megvonta tőlem sugarait,
E megszelídült bájos pokol üdvén
csöndben mennybe megyek megdicsőülvén.
Árva lelkem az égi oltárhoz menekül,
minden szép emlék tükörként megfeszül.
S, mint ahogyan egy férfikar felemel egy teli zsákot,
Úgy veszem vállaimra tűnő ifjúságom!
 

 
A népdal
 
Mint megáradt kis patak,
Úgy tör utat magának a gondolat,
Az érzelmek építette kottasíneken,
Indul a dal immár fékezhetetlen...
 
Prózában darabos, szemérmes,
Könnyebben szárnyal dalban, zenében.
A lélek motiválta dallamok,
Kórus összhatásban igazán nagyok!
 
Felemelő, megindító szívüzenet,
Ha a kórus küld egyszerre ezer jelet.
Zenébe áramló érzelmi lejtés,
Népdallá magasztosult búfelejtés....
 
 
Kotta szerint emelkedik a hangulat,
Ritmusra tapsol a közönség így mulat.
Lelki ragyogást, békét indukál,
Hangulatot javít, regenerál....
 
Felszabaduló bűvös energia,
Személyiségünkről kis referencia....
Mindennapi ajándék lehet magunknak,
ünnepi csoda a publikumnak,
 
Népdalt énekelni küldetés, feladat,
De belső késztetés küldi a hangokat,
„Mert mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban....”